Meg fogok halni. Ez már tény. Az a valami a fejemben meg fog ölni. De ahogy ott feküdtem a kórházi ágyon és az életem értelmén gondolkodtam minden megvilágosult előttem. Ja, bocs nem, de ez olyan jól hangzott. Igazából semmire sem jöttem rá időközben, nem bántam meg a hibáim, nem jöttem rá, hogy az apámat megölték, de ezt eltitkolták előttem, igazából csak féltem. Féltem attól hogy mi lesz ha holnap már nem fogok felébredni. Ijesztő érzés, és furcsa.
Alice az ágyam mellett ült egy széken és engem nézett.
- Mennyi időt jósoltak meg az orvosok? - kérdezte tőlem, én igyekeztem másfelé nézni és a gyönyörű kórházi ruhám anyagát vizsgálni. Alapból a hajamat kezdtem volna piszkálni, de attól meg kellett válnom a műtétek során. Nem akartam válaszolni a kérdésre. Ha megválaszolnám akkor olyan valóságossá válna. De nem akartam húzni sem az időt, jelen esetben minden perc nagy érték.
- 4 hét, jó esetben - mondtam és a szám kiszáradt. Az ő szemét elöntötték a könnyek, de igyekezett nem sírni. Ezt tiszteltem benne: mindig próbált nem sírni előttem. Tudtam hogy ez nem könnyű neki, de ő próbálkozott.
- Szeretlek, ezt ne felejtsd el - néztem a szemébe. Ő megfogta a kezem, lehajolt hozzám és megcsókolt.
- Tudom - súgta a fülembe, majd visszaült a székébe. Rám mosolygott és próbált megnyugodni. Még mindig a kezemet szorongatta, mintha sohasem akarná elengedni.
- Nyár van! - hallottam a többiek ordítását, de én nyugton maradtam. Tomra vártam, akinek még beszélnie kellett az egyik sráccal. Fontos beszélgetés lehetett, mert már vagy 20 perce az iskola előtt csöveztem. Bár tudnám, hogy mi ilyen érdekes.
- Ki van itt? - tette rá a kezét a szememre valaki, emelt hangon, hogy ne ismerjem fel.
- Egy idióta akit muszáj vagyok elviselni? - válaszoltam, a legjobb barátom elemelte a kezét a szemem felől, de csak hogy fejbe vághasson vele.
- Igen, de hozzátenném, hogy nem muszáj vagy elviselni, egyszerűen csak nem bírsz nélkülem élni -tette a szívére a kezét. A hangsúlya komoly volt, de az arca nevetett.
- Ha te mondod biztos úgy van - vontam meg a vállam, majd én is fejbe vágtam. - Na várjá' legyünk tömeg gyerekek - néztem rá, majd elkezdtem ugrálni, és sikítozni: - Nyár van, nyár van! - odaugráltam a legközelebb lévő diákhoz, és tovább kiáltoztam, hogy Nyár van!. Kicsit furcsa fejet vágtak, de nem zavartattam magam. - Nyár van! - mentem vissza Tomhoz aki megpaskolta a fejem, mintha gyengeelméjű lennék.
- Nem akarok hazamenni, és otthon rohadni, menjünk már el valahova - néztem rá, aki megvonta a vállát, jelezve hogy neki mindegy mit csinálunk. - Akkor menjünk el fagyizni, és ott majd kitaláljuk - fogtam karon és elkezdtem húzni a legközelebbi fagyizó felé.
- Shopie elengedhetsz - próbált szabadulni a szorításomból, én pedig elengedtem mielőtt cicaharcba kezdett volna.
A kis fagyizó tulajdonosa valószínűleg jól ismerte annyira az iskolásokat, hogy tudja: nyáron az iskolából kijövő diákok megfogják rohamozni a boltot. Amikor odaértünk már egy elég nagy sor kígyózott, de lusták voltunk elmenni máshova.
- Szóval - nyaltam bele a fagyimba, miután leültünk egy frissen felszabadult asztalhoz. - Mi volt az a beszélgetésed Daniellel?
- Magánügy - nyújtotta rám a nyelvét. - Amúgy csak azt akarta megköszönni, hogy korrepetáltam matekból - elsőre logikusnak tűnt a válasza, mivel tényleg minden szombaton vagy pénteken elment hozzá korrepetálni, de 20 percen át megköszönni ezt? Egy kicsit furcsa, de jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
- Aha, értem. Akkor mit csináljunk délután?
- Mozi? Biztos adnak valamit amire beülhetünk, és majd dobálhatjuk popcorn-nal az előttünk ülőt - bólintottam. A mi kis "kedves" szokásunk volt az előttünk ülő hajába dobálni a popcorn-t, majd ha ezt meguntuk a másikat kezdtük bombázni. Csoda hogy még egyik moziból sem tiltottak ki minket.
